30.Fejezet

Sziasztok drága egyetlenjeim!
Itt is van az új rész.
Köszönöm a pipákat és a kommikat.
Remélem tetszeni fog a rész.
Jó olvasást!
Puszaaa
Fanni

*Liam Payne*

  Mikor a szememet kinyitottam egy kicsit meglepődtem. Nem igazán tudtam, hogy éppen hol tartózkodom.  Talán kórházban lehetek, de nem tudom hogyan.  Egy szőke hajú lány volt a szobában, talán ápolónő lehet.  A lány, gondolkodás nélkül a nyakamba borult és sírni kezdet. Közben olyanokat magyarázott, hogy mennyire hiányoztam már neki. Perceken belül egy csapat orvos vett körül. A lányt ki kísérték a szobából majd vizsgálatokat végeztek el rajtam.  Nem értettem, hogy mi történik velem.  Órák múlva vissza toltak a kortermembe. Pár perc múlva pedig a családom és a barátaim vonultak be az ajtón könnyes szemekkel. Köztük volt az a szőke hajú lány is, aki az ébredésem pillanatában velem volt. Számomra ismeretlen volt az illető. Anyukám az egész arcomat puszikkal látta el, ahogy testvéreim is. Apu és a barátaim pedig ügyetlenül megöleltek. A szőke hajú lány is hozzám lépet és ajkait az enyémekhez közelítette, de az utolsó pillanatban elhúztam a fejemet. Értetlenül és összevont szemöldökkel néztem körbe tanácstalanul. Anyám arcán egy mosoly bujkált, míg a többiek zavartan pislogtak egymásra. A lány pedig lefagyva állt előttem.   

- Hol van Dani? – kérdeztem barátnőmet keresve.

- Hogy kicsoda?  - kérdezte felvont szemöldökkel Louis.

- Danielle Peazer, a barátnőm. Mi ezen olyan érthetetlen? – hadartam. A lány félve lépett hátra a srácokhoz, Niall pedig rögtön átölelte. Ha jól vettem észre, akkor az arcán valami csillogás féle volt, talán sírt.

- Haver te magadnál vagy? Látszik, hogy mennyit aludtál egy huzamban. De ez kurvára nem vicces. Nem kellene a menyasszonyodat ilyen rossz viccel szívatnod! Mert, hogy tud ez nem mulatságos. – vonta meg idegesen a vállait Zayn.

- Kicsodám? Nekem biztos nem. Én Daniellel vagyok együtt. – hadartam mérgesen. A szőke hajú lány sírva ment ki a szobából.

- Gratulálok Liam! – bosszankodott Lou és kiment ő is. Gondolom, hogy vigasztalgassa a csajt.

- Kisfiam veled meg mi történt?- kérdezte apám árgusszemekkel.

- Várjunk csak! Nem lehet, hogy…. – szólalt meg egy számomra másik ismeretlen lány.

- Amnéziás lehet? Liam mi az utolsó, amire emlékszel?- kérdezte mellém lépve Harry.

- A villában voltunk öten, mikor valaki csengetet… többre nem emlékszek. – motyogtam miközben további emlékek után kutattam. Harry a homlokára csapott és sóhajtva ült le mellém.  

- Liam ez évekkel ezelőtt volt haver…. ti már rég nem vagytok egy pár. – magyarázta Zayn is. Összevont szemöldökkel meredtem rájuk, mint egy durcás kis óvodás gyerek.   

- Szerintem nem nekem kellene, itt feküdjek, már bocsánat. – morogtam lesütött szemmel. – Hívjátok ide Daniellet, vele szeretnék beszélni. Addig hagyjatok, engem békén kérlek! – hadartam követelőzve. Mintha mindenkit arcon csaptam volna. Egytől egyig ledöbbenve figyeltek engem.  Dühkitörésemmel csupán annyit értem el, hogy egy orvos jött be a szobámba és kiküldőt, mindenkit. A fehér köpeny zsebéből elő vett egy fém tárgyat, amit bekapcsolt és a szemembe világított.  

- Mr. Payne megtudná, mondani, hogy milyen évet írunk? – kérdezte leülve mellém. Értelmetlennek tartottam a kérdését, de válaszoltam neki.

- 2013, de ez mégis milyen kérdés?- kérdeztem vállat rántva. Az orvos arca egy pillanatra eltorzult, de aztán komoly hangon szólalt meg.

- Fiatalember, a hozzátartozóinak még nem mondtuk, de minden bizonnyal emlékezet kiesésben szenved. Méghozzá elég hosszú idő esett ki a memóriájából.  – mondta és én meg nagyokat néztem. Összezavarodtam, nem értettem egyszerűen semmit.

- Doktor maga azt állítja, hogy évek emlékei egyszerűen elvesztek? Nem lehetne ezeket visszahozni valahogyan. – kérdeztem és reménykedtem benne, hogy esetleg egy gombnyomásra minden visszatér.

- Várnunk kell, amíg az emlékek maguktól visszatérnek. Esetleg ott folytatja ahol az emlékei befejeződnek. De a maga esetében nehéz lenne a kis lurkó mellet majd. – magyarázta és é meg félbe szakítottam.

- Mégis maga milyen lurkóról beszél? Nem értem… - ráztam a fejem. - Hetek kérdése és megszületik a kisbabája uram. Büszke lehet a menyasszonyára, mert ezt a helyzetet elviselni nem lehetet neki könnyű. – hadarta és a szám pedig tátva maradt.

- Valami tévedés lehet, nekem nem lehet gyerekem… én magam is még egy nagy gyerek vagyok. Képtelenség. – suttogtam magam elé.  Hogyan lehet az, hogy nem emlékszek egy ilyen fontos dologra. Mereven bámultam magam elé, miközben emésztettem a hallottakat.

- Holnap reggel haza mehet, otthon sokkal könnyebben tér vissza az emlékezete. – felelte a doki majd kiment. Én pedig egyedül maradtam.  Reggel haza mehetek most csak az a fontos. Lehunytam a szemeimet, mert a sok vizsgálat kifárasztott. Másnap reggel mikor felébredtem már anyukám ült mellettem. Megpuszilta a homlokomat majd egy csésze teát, nyomot a kezembe. Gyorsan elkortyoltam, aztán kimásztam az ágyból és az ágyon lévő ruháimat felkaptam és átvonultam a fürdőbe felöltözni.  Mire visszatértem az orvos papírokat nyújtott át a kezembe, amiket alá kellet írnom. A korházból kilépve fotósok hada vett körül. Paul és a testőrök viszont biztonságosan kijutattak a kocsiba. Az út csendesen telt el. A fejemet az ülésnek támasztottam és kifelé nézelődtem.  Lelassított az autó majd meg ált.  A lakásba beérve köszöntem a családomnak, majd felmentem a szobámba. A falon képek sorozata díszelgett rólam és Emmáról. Egyik kép sem volt ismerős és az emlékek is odavesztek. Anyu szerint kaptam egy második esélyt az igaz szerelemre. Daniellel igazságtalanul szakítottam évekkel ezelőtt. A srácok elmondása alapján Danielle megcsalt engem és most is azzal a sráccal él együtt. Elfeküdtem az ágyamra és lehunyt szemmel próbáltam koncentrálni. Nem értem, hogy miért mondják azt a srácok, hogy nekem Emma a menyasszonyom. Az pedig pláne sokkoló, hogy tőlem vár gyermeket. Valami tévedés lehet az biztos. Nem lehetek ilyen fiatalon apa. Nekem a zene az életem, nem adhatom fel. Főleg nem egy olyan lány miatt, akit még csak nem is ismerek. Pár perc után kopogás hallatszott. Elmorogtam egy „Szabad” szó félét. Az ajtón egy olyan személy jött be, akire aztán nem is számítottam. Rögtön felpattantam az ágyról és pár lépést tettem felé. A száját mosolyra húzta és közelebb jött.

- Szia Liam! – köszönt, csilingelő hangon.

- Danielle! – motyogtam és közelebb mentem hozzá. A derekánál fogva húztam magamhoz közelebb. Perceken keresztül öleltem át.

- Örülők, hogy láthatlak. Na meg annak, hogy felébredtél. A srácok hívtak fel, hogy beszéljek veled. – magyarázta. A tekintetem nem tudtam levenni az arcáról. – Nézd, tudom, hogy te most abban a tudatban élsz, miszerint mi egy párt alkotunk. De Liam mi már nagyon régen szétmentünk. – motyogta.

- De én szeretlek, nem lehetne esetleg… - mondtam elfojtott hangon. Dani megrázta a fejét. A torkomban egy gombócot éreztem.

- Liam te nem engem szeretsz, azokat az érzéseket Ő iránta érzed. Jogosan szakítottál velem akkor… megcsaltalak, amit te nem érdemeltél meg. Ahogy én sem téged. Túl jó voltál hozzám, én hülye pedig kihasználtam a helyzetet. Ami köztünk volt az elromlott. Megváltoztunk mindketten és nem volt már valami jó. Ennek így kellet történnie. Te boldog lehetsz Emmával és a picitekkel majd. Biztosan rád fog hasonlítani a baba. Menni fog az apa szerep neked, hiszen mindig is értettél a kisgyerekekhez. – mosolygót. – Bevallom eleinte féltékeny voltam Emmára. De aztán hivatalosan is összejöttem a mostani barátommal. Boldog vagyok vele… Régen azt hittem, hogy tőled lesz majd egyszer gyerekem. De mikor a tévében láttam a bejelentést, hogy megkérted Emma kezét és azt, hogy babátok lesz. Ott eldöntöttem magamban, hogy nem fogok közétek állni. Ezért remélem megérted a helyzetemet most. Nem akarok vissza élni a helyzettel. Az emlékezeted bármikor visszatérhet. Utána csak megutálnál. Nem szeretnélek kihasználni. – magyarázta lassan, hogy megértsem.

- Hogyan tudtam mindent elfelejteni? Egyszerűen nem emlékszek semmire. – hadartam és a tenyerembe temettem az arcom.  Kezeivel végig simított a hátamon.

- Nekem mennem kell táncra most. De ha szeretnél esetleg egy jót beszélgetni vagy a szívedet kiönteni esetleg, akkor tudod a számomat. Hívj bátran és azonnal jövők. Rendben? – kérdezte és felállt az ágyról.

- Persze. – sóhajtottam. – Majd találkozunk nemsokára. – motyogtam.

- Hogyne. Addig is vigyázz magadra Liam. – mondta majd átölelt.

- Te is Danielle. – feleltem. Kikísértem a szobából majd a lakásból is. Előtte elköszönt anyukámtól is. Az ajtóban még egyszer megölelt, aztán búcsút intett. A nap további részét a szobám magányában töltöttem el. Twitteren posztoltam a rajongóinknak a hírt, hogy visszatértem és jól vagyok. Aztán este gondolkodtam azon, hogy egy kicsit átugrok a srácokhoz. Bele bújtam egy pulcsiba és a cipőmbe, majd próbáltam kiosonni a házból. De persze anyu észrevett. Figyeli szinte minden lépésemet.

- Hova fiatalember? – kérdezte karba tett kézzel.

- Át megyek kicsit a srácokhoz. Beszélnem kell velük. – magyaráztam.

- Nem ér rá esetleg holnapig? Már este van édes fiam. – morogta anya. Megráztam a fejem és a kilincs után nyúltam.

- Nem ér rá holnapig. Most kell beszélnem velük. – hadartam egy szuszra. Futva tettem meg az utat a 1D villáig. A lépcsőkön felkocogtam majd csengetés nélkül besétáltam. A nappaliban Harry nézte a tévét, Zayn és Louis társaságában. Niallt meg sehol sem láttam.

- Sziasztok! – köszöntem nekik vigyorogva.

- Liam, hát, szevasz, tesó! – köszöntek és gyorsan körém gyűltek. Lepacsiztam mindegyikükkel.

- Niall? – kérdeztem tőlük. A fejükkel az emeletre vezető lépcsőre böktek. Levettem a cipőmet majd felindultam az emeletre. Barátom szobája előtt megálltam és bekopogtam. Miután hallottam, hogy szabad, azután beléptem az ajtón. Niall az ágyán ült a laptopjával az ölében. Rögtön lecsukta amint meglátta, hogy én vagyok az.

- Liam, hát te? – kérdezte csodálkozva.

- Beszélni szeretnék veled, vagyis azt szeretném inkább, hogy te mesélj nekem valamiről. – magyaráztam. Megütögette maga mellet, az ágyat, jelezve, hogy foglaljak helyet.

- Miről szeretnél hallani? – kérdezte a fejét vakargatva.

- Inkább kiről… Mesélj nekem Emmáról. Hogy ismertük meg? – kérdeztem a talajt tanulmányozva.

- Hát… Paul ránk dumált egy nyári tábori állást. Emma is ott dolgozott a nyáron. Emlékszem éppen a tábori dolgozóknak volt gyűlése mikor először megláttam.  Louis beszélgetett vele éppen. Te azt hiszem pont az után szakítottál a kocsidnál Daniellel. Ahogy Emma mesélte épp az esti műszaknál találkoztatok. Te nem voltál ott az esti nyitó bulin. Mikkor éjjel vissza értünk mi a szállásra, akkor én még elmentem vacsorázni a sötét konyhába. Emlékszem kísértetnek hittem Emmát és el akartam fogi. Ezért rá vettetem magam és a földre zuhantunk mindketten. Egyszer csak ti négyen meg néztettek le ránk, hogy mi mégis mit csinálunk. Visszagondolva elég vicces volt a látvány. Aztán elhívtam egy randira. Te segítettél nekem megszervezni az egészet, ott jöttem össze Emmával. Te persze már bele voltál zúgva csak nem voltál képes elmondani, így magadban szenvedtél és minden további randinkat megzavartad. Majd a nyárnak vége lett. Emmát ide költözettük, persze te segítettél neki a csomagokat áthozni ide. A szüli napodon egy kicsit összevesztem veled, mert látványosan nyomultál Emmára. Majd egyszer Harry és Zayn elvitt engem bulizni. Kicsit elégé berúgtam és megcsaltam Emmát. Ekkor te a nagy hős vigasztalgattad. De ő fogta magát és eltűnt egy egész évre az életünkből. Az idő alatt turnéztunk és klipet forgatunk. Egy nap véletlenül mi ketten elmentünk Harryvel egy bárba. Ott találtuk meg táncosként dolgozva. Te rögtön lerángtad onnan és azonnal magaddal cipelted. Nem tudom mi történhetett akkor utána a lakásodba vele, de pár nap után jelenteted ki nekünk a hírt, miszerint ti egy párt alkottok. Nehezen tudtam elviselni a valós tényt. Hibáztam azon az estén. Életem legrosszabb húzása volt. Ha nem mentem volna, akkor el, akkor talán már tőlem várna babát és az én menyasszonyom volna. Hát mi turnéra mentünk és a turné vége felé derült ki, hogy Emma várandós lett. Te nagyon boldog voltál. Én tomboltam belülről és kívülről egyaránt. Aztán egyszer csak megkérted a kezét is. Ő boldog volt és te is. Én közben összejöttem Demi Lovatoval. Pár hét volt csak csupán hátra az esküvőig. Izgatott volt mindenki. A legénybúcsúdra igyekeztél, amit Harry szervezett neked, mikkor a baleseted történt. Emma teljesen összetört. Fél éven át ott ült minden nap az ágyad mellet a kórházban. Erős maradt miattad és a leendő gyereketek miatt. Reménykedett benne, hogy felébredsz és visszajössz hozzá. De tudta, hogy nagy az esély arra, hogy sose fogsz felébredni. Nem győztük a srácokkal benne a lelket tartani. Le a kalappal, hogy ezt így bírta. Aztán mikor a szemedet kinyitottad és hozzá szóltál. Neki az hatalmas ajándék volt. De aztán mikor olyan bunkón a szemére vetetted, hogy te Daniellet szereted és ő a te barátnőd… akkor tört el nála minden. Nagyon megbántottad, pedig tudja, hogy amnéziás vagy. De nem érdemelte ki azokat a szavakat. – mondta és keservesen sóhajtott egyet. A hosszú történeten csak ámultam. Egyszerűen képtelenségnek tűnik az egész történet. Nem lehet igaz.

- Niall ez a lány nem lehet a barátnőm… nem is ismerem. Nem, hogy gyereket neveljek vele. Én Daniellet szeretem. Ő az igazi. Ha ennyire tetszik neked Emma, akkor tessék, visszaadom. – kiabáltam.

- Te nem az a Liam vagy, akit megismertem. Fogalmam sincs mi történt azzal a sráccal, akit én testvéremként szerettem. De te ég és föld vagy ahhoz képest, aki voltál. Mi történt vele? A lelki ismereteddel? – kérdezte össze vont szemöldökkel.

- Az a Liam már nincs többé. Ez vagyok én, aki itt áll előtted. – kiabáltam továbbra is.

- Igazad van… az a Liam már ott meghalt a balesetben fél évvel ezelőtt. Most pedig arra van az ajtó, remélem, kitalálsz magadtól is. – kiabálta Niall. Rémisztő volt azt be kell, valljam. Dühösen csaptam be magam után az ajtót és a folyóson könnyes szemmel nézet rám Emma.

- Hallottál mindent? – kérdeztem szinte köpve felé a szavakat. A fejét előre billentette. – Niall szabad szóval, ha szeretnél, visszamehetsz hozzá nyugodtan. Hiszen mi a garancia arra, hogy nem tőle vagy terhes. – mondtam és elindultam a lépcső felé.

- Te hallod magadat egyáltalán. Tudod mit, ha ennyire bunkó vagy akkor tessék vissza is adom ezt. – kiabálta és egy gyűrűt dobott nekem. Felvettem a földről és a zsebembe tettem. Elindultam, lefelé de ő jött utánam és csak mondta a magáét. A srácok körénk gyűltek és csak hallgatták az egészet. Niall immár lent volt és Emmát próbálta csitítgatni.

- A francokat! – kiabálta mérgesen.

- Mi az? – kérdezte aggódva Niall.

- Ennek az okosnak köszönhetem, hogy felidegesíttetem magam és most folyt el a magzatvíz. – magyarázta.

- Louis hozd a kocsi kulcsot és indulunk a kórházba. Harry te hívd fel Naomit és Emma rokonait, hogy jöjjenek a kórházba. Többiek mi meg az autóba gyorsan. – parancsolta a teendőket. – Jól van Emma, nyugi. Minden rendben lesz. Ne idegeskedj, mert a babának ártasz vele. – nyugtatgatta a lányt miközben kifelé támogatta az ajtón. Beszálltam velük én is a kocsiba. Órákkal később pedig egy korteremben üldögéltem. Emma családja is megérkezet és persze az én szüleim is. Apám elég jó társaságnak bizonyult miközben csendben ültünk és vártunk. Egy orvos jött be a szobába, aki elmondta, hogy itt az idő. Nemsokára megszületik a baba. Mindenki elköszönt Emmától és kénytelen voltam én is. Amikor a szemembe nézett, láttam a tekintetében a csalódottságot és a reménykedést egyaránt. Sóhajtott egyet aztán az ápolok kitolták az ágyán. Ekkor hirtelen mintha egy filmszalag képei pörögtek volna le a szemem előtt. Ahogyan megismertem Őt és egészen a balesett napjáig. Mindenre emlékeztem hirtelen. A mosolyára, az érintésére, ahogyan azt mondja, szeret. Minden együtt töltött percünkre tisztán emlékszek már. A csalódót és megbántott arca is előttem ugrált. Daniellenek igaza volt. Azokat az érzéseket már rég nem iránta érzem, hanem Emma iránt. No és a babánk. Azt terveztük, hogy bent leszek vele a szülésnél. Ehelyett mit tettem én barom? Teljesen ki idegeltem és megsértettem. Nem vagy normális ember Payne. Értek az életem elszúrásához, ezt ki kell, jelentsem.

- Liam minden rendben vagy? – kérdezte Harry.

- Nem… - motyogtam magam elé. Többen felém figyeltek és értetlenül bámultak rám.

- Mi történt? – kérdezte Zayn.

- Emlékszek mindenre…. visszatért az emlékezetem. – hadartam. Niall felém kapta a fejét.

- Akkor még mégis miért vagy itt? Menj, már be akkor mielőtt Emma nélküled hozza világra a kisbabát. – morogta és a karomat megragadva ráncigált és belökőt egy ajtón. Az egyik nővérke rám aggatott egy sapkát és egy köpenyt. A szám elé pedig egy szájmaszkot adott. Ezek után tovább mehetem a másik szobába. Emma tekintete megtalálta az enyémeket. Arcára mosoly ült ki, miközben arcáról kövér könnycseppek gurultak végig. Mellé siettem és megragadtam a kezét. Ujjainkat összefontuk.

- Sajnálok mindent kicsim. Rettenetesen bánok minden szavamat. Mond, hogy meg tudsz nekem bocsájtani. – hadartam kétségbe esetten.

- Hát persze te lüke. – nevetett. Ekkor egy orvos jött be és Emma két lábát szétfeszítette.

- Asszonyom, ha háromig számolok, utána kezdjen el nyomni. – figyelmezette Emmát. Hosszas percek után pedig egy kisbaba hangos sírása törte meg a feszültséget. A babát félre vitték megfürdetni, aztán Emma kezébe adták. Ahogyan tudtuk is, kisfiúnk született. Olyan kis törékenyen nézett ki, mintha egy óvatlan érintéstől is összetörhetne. Most már tudom, hogy sose fogom Emmát és a babát magára hagyni. Nekem most már ők a családom.